Az első nap

Avagy az évnyitás, brutál órarend, "hol a kolbászom?"

Sziasztok! Megérkeztem az extra hosszú nyitó résszel. Remélem mindenkinek elnyeri a tetszését, nagyon igyekeztem Nem is húzom tovább a szót, kattint a 'Tovább a részhez" feliratra és élvezd végig Csilla évnyitóját! :)

- És ezennel a 2013-2014-es tanévet megnyitom! - hallatszott a rettenetes mondat a fejemben, majd felriadtam. Huh, csak álom volt. Az évkezdésig még van pont... Várjunk csak, mégsem. Pont ma van! Reggel 7 óra 2-t mutat az órám, 8-ra pedig be kell érnem. A fény finoman bevilágított a szobába az ablakon át. Még szerencse, hogy a Nap időben kel, nem úgy, mint én! Akár valami gyalogkakukk, nekiindultam, nem érdekelt, hogy mezítláb vagyok. Berohantam a fürdőbe, felkaptam a fogkefét, és mint valami eszelős, fél perc alatt sikerült teljes mértékben összefogkrémeznem a fogamat, a számat, meg egy kicsit a pizsamámat is. Néhány hónapja kiderült, hogy nem látok jól, ezért anyuék szemüveget akartak adni rám. Hiába hitegettem őket, hogy semmi baj sincs a szememmel, nem hagyták annyiban, végül kiegyeztünk a kontaktlencsében. Ennek köszönhetően azt is bele kellett helyeznem a szemembe. Pislogtam párat, és hamarosan már rendesen láttam, bár ez nem biztos, hogy jó. Míg eddig a kissé homályos kép nem tűnt olyan szörnyűnek, az éles látásommal már észrevettem, hogy leginkább egy hullára hasonlítok. Fal fehér arc, két hatalmas, lila táska a szem alatt, bágyadt pillantás. Ekkor jöttem rá, hogy mennyire jók a sminktermékek. Az alapozó némi színt kölcsönzött az arcomnak, a plusz korrektorra pedig már alig látszott a karika. Egy kis szájfény, szempillaspirál meg egy kevés bronzos színű szemhéjpúder pedig tökéletessé tette az összképet. Büszke voltam magamra, mert más ugye tuti nem kómás reggel sose, nem tesz az arcára sminket, meg ilyenek... Huh, asszem körülbelül mindenki ezt csinálja. Francba, elszállt a büszkeség.
- Csillaaa! - kiáltott be anyu, miközben koppantott egyet az ajtón. - Fontos divatbemutatóra megyek és késésben vagyok, siess! - szólalt meg ismét. Na igen, én meg anyu szinte mindig késében vagyunk, és általában felváltva segítjük ki egymást. Ő elvisz engem suliba ha kell, én pedig megcsinálom a haját, amikor fontos helyre megy, mert elég jó fodrász vagyok. Imádom csinálni az emberek haját, a tánc után ez a második kedvenc foglalkozásom, anyunak meg ráadásul hosszú egyenes haja van, ami nagyon könnyen kezelhető. Így tehát ma is én fogok hajszobrászkodni, ő pedig szállít.
- Egy pillanat, csak feltűzöm a hajam. 8-ra e kéne érnem a suliba... - mondom, miközben előkotrom az egyik hajtűmet és a fésűmet, az utóbbit pedig finoman áthúzom a hajamon. - Beviszel ha megcsinálom a hajad? - kérdeztem amolyan "tökélestes alku" hanglejtéssel, majd az első két tincs kivételével lazán hátratűztem a többit, és egy kissé múltszázadi, mégis elegáns, lilás színű csattal rögzítettem.
- Oké, csak gyere ki! - egyezett bele, én pedig kisiettem a fürdőből, vissza a szobámba. Az SztKTSz-nek szerencsére nincs egyenruhája, így az volt csak a kérés, hogy legyünk valamennyire ünnepélyesek. Mivel kissé fiús alkatom van, és a szoknyák sem állnak különösen jól, egy fekete csőfarmert, hozzá egy New Yorker-es fehér, kissé áttetsző ujjatlan felsőt húztam, melynek csipke díszítette a nyakát. Alá push-up melltartót és egy mellet takaró, fehér toppot vettem fel, hogy azért valamennyire diszkrét legyen a megjelenésem. Az ablakomon kipillantva rájöttem, hogy nem épp a szeptemberi időjárásnak öltöztem, odakint ugyanis szakadt az eső. Anyától kölcsönkaptam egy fekete zakó szerűséget, ami illett valamennyire az öltözékemhez, de csak kivételesen vagyok hajlandó ilyet hordani. Nagyon kivételesen. Cipőnek szintén egy sötét darabot választottam, és már rohantam is vissza a fürdőbe, ahol anyu várt. A Gellért-hegyi lakásunkból 25 perc kocsival az iskola, most pedig 7:30 van. Már biztos, hogy elkések. Hurrá.
Anyu haját átfésültem, és végül hasonló frizurát készítettem neki, mint magamnak, azonban neki besütöttem az első két tincset, hogy hullámos legyen. Rájöttem, hogy ez így sokkal jobb, szóval magamnak is megcsináltam. Ráfújtam a hajára egy jó adag extra erős hajlakkot, hogy jól tartson, majd bepattantunk a kocsiba. A hófehér Mercedes kabrió teteje szerencsére felhúzott állapotban volt, szóval indulhattunk is. Az autó órája 7:56-ot mutatott. Anyut egész úton biztattam, hogy "gyorsabban", bár neki nem nagyon kell mondani, így is úgy vezet, mint az állat. Végül öt perc alatt leérkeztünk.
- Új rekord! - csapott anyu a tenyerembe, én pedig kiszálltam a járműből, és beszaladtam az iskolába.
Már minden ajtó zárva volt, így gyorsan végigszaladtam a hosszú, széles folyosón, végül fel a lépcsőn, és bekanyarodtam jobbra. Az osztálytermen azonban nem a "9.b" felirat látszódott, hanem a 10.b. Ó a fenébe! Nem tudom hova kell menni! Leszaladtam a portára, ahol Béla bá kedvesen útbaigazított. Immáron a földszint harmadik terme a miénk, a második pedig a 9.a-é. Az "A" osztály az ének-zene, a "B" osztály a tánc, a "C" pedig a színművészeti tagozat.
Nagy levegőt vettem, majd bekopogtattam a termünkbe, és finoman benyitottam. Úgy tűnt, rajtam kívül nem késett senki, ugyanis a nyolc pad közül hét foglalt volt, egyen pedig egy lány ült. Bocsánatot kértem, majd helyet foglaltam mellette.
Az igazgató úr, Smidth Krisztián mondott beszédet. Elmondta többek között, hogy a kilencedikeseknek felzárkóztatásként minden héten 6 órájuk lesz a tagozatukhoz tartozó tantárgyból, ennek köszönhetően hét óra lesz minden nap, kivéve egyet, amikor nyolc. Két választott nyelvet is tanulunk, mind a kettőt háromszor egy héten. Van négy matek, az összes többi szintén háromszor. No igen, az a baj a legtöbb új sulival, hogy még nincsenek vele tisztában, mit bír a gyerek. Tavaly is majd meg szakadtunk a tanulásban (na jó, én azért annyira nem), végül pedig a legtöbben feladták, és inkább átmentek kettessel, még akkor is, ha korábban hármas-négyes volt az átlagjuk.
 Az igazgató úr beszédét követően az osztályfőnök, Koller Péter kiosztotta az órarendeket. Kis híján kiestem a székemből, mikor megpillantottam a hétfői dupla kémiát. Szerintem nekem lőttek.
- Hé! - "köszönt" rám a padtársam. - Mi baj?
- A hétfői dupla óra. Ismerem a tanár, és gyűlöl engem. - mondtam elkeseredetten. Ekkor a mellettem lévő pad túlsó oldaláról egy hangot hallottam.
- Ismered Szedlacseket? Az a nő elég paprikás! - mondta a valaki. Mivel a pad melletti padban az én oldalamról egy srác ült, így nem láthattam azt a lányt, aki hozzám szólt.
- Tavaly is ide jártam. Volt szerencsém hozzá... - dünnyögtem. Komolyan, ki nem állhatom. Annyira förtelmes nő. Ronda is, dagadt is, utálatos is.
- Komolyan? Ne is mondd, nekem a nagynéném... - jegyezte meg a lány.
- Csend legyen már! - emelte fel a hangját az ofő, miután vagy negyedjére dumálunk bele a szónoklatába.
- A nagynénéd? - szóltam kissé hangosabban a kelleténél.
- Elég legyen! - kiáltotta Koller. Miután nem kértem elnézést, szúrós szemmel bámult rám. Álltam a pillantását, és mikor rájött, hogy nem sikerült megfenyítenie, folytatta az eddigi monológját.
 Eközben hallottam, amint az iménti lány súg valamit a srácnak, aki ezután felállt, én pedig vettem a lapot, és leültem a helyére, a csaj mellé. Egy pillant alatt végignéztem rajta. Fenékig érő, hosszú, sötétbarna haj, babaarc, kék szem, tökéletes alak. Egy fekete, csipkés, combközépig érő szoknya, egy egyszerű, fehér ujjatlan felső, és egy fekete, magassarkú lakkcipő volt rajta, melyet tökéletesen kompenzált egy kis táskával és egy fehér szalaggal, melyet a szoknya résznél a derekára kötött. Úgy is mondhatnám, hogy tökéletes volt. És a francba is, tökéletes volt. De nem, nem vagyok rá féltékeny, mivel egyrészt nagyon szimpatikus, másrészt pedig szerintem én is elég jól nézek ki, így felesleges aggódnom..
- Szia, Violetta vagyok. - köszöntött kedvesen.
- Szia, én Csilla. - mosolyogtam rá.
- Én meg mérges! - üvöltötte le a tanár úr a fejünket.
- Ömm, elnézést. - mondta Violetta, én pedig csak bólintottam, ami pedig ugyan ezt akarta jelenteni. Koller bá egyre csúnyábban nézett rám, engem azonban nem igazán zavart. Majdcsak megszokja, Pásztor tanár úr, a volt ofőm is megszokta.
- Tehát, kérem, hogy most mindenki írja be a Szülői Tájékoztatófüzetbe, hogy melyik tantárgyat melyik tanár fogja nektek idén tanítani. - mondta Koller szinte ordítva. - Most pedig ha mindenki figyel - pillantott rám erőteljesen - akkor elkezdeném. Igazgató: Smidth Krisztiám. Ess, Emm, Í, Dé, Té, Há. Mindenkinek megvan? - nézett végig az osztályon, majd a pillantása rajtam maradt. - Hogy hívnak?
- Homann Annamária. - hazudtam szemrebbenés nélkül.
- Nos, ez esetben miért az Antal Csilla nevet látom a naplóban? - kérdezte a dühtől vörös fejjel.
- Rosszul látja, tanár úr. - válaszoltam neki tiszteletteljesen. Kíváncsi voltam, mennyi ész szorult abba a nagy tök fejébe. Merthogy Koller következő képpen nézet ki: gigantikus, félig kopasz fej, kicsi egérszemek, normál méretű száj, kurta nyak, az átlagosnál kissé kövérebb, hasasabb testalkat, förtelmes stílus, ósdi lakkcipő.Mindezekhez roppant idegesítő járás is társult - a tanárbá ugyanis úgy ment, hogy először a förtelmes cipőjének a sarkát érintette a földhöz, csak azután lépett rá teljes testsúlyával.
- Mit mondasz? - kérdezett vissza egyre hangosabban.
- Na, nem kell felkapni a vizet tanár úr, tudja, a változó korban a látás csökkenés is egy olyan probléma, mint a prosztata-megnövekedés... - kezdtem, mire az egész osztály felröhögött, Koller viszont nem tartotta ezt ugyan ilyen viccesnek, hanem egy hatalmas "Kifelé!" ordítással kiküldött a teremből.
 Nagyjából öt másodperccel később valaki kopogtatott az ajtón.
- Tessék! - szólt az ofő indulatosan.
- Bejöhetek? - dugtam be a fejem az ajtón. Ekkorra már az egész diáksereg szakadt a röhögéstől, és azonban csak egy finomka mosollyal az arcomon visszasétáltam a helyemen.
- Legközelebb az igazgató úrhoz küldelek! - fenyített, ám én oda se figyeltem, az órát néztem. 3... 2... 1... Óh, még nem. Csicsincsigdidigdingding. Megszólalt a csengő. És éljen, szünet! Mondjuk azután még vár ránk két keserves óra az osztályfőnökkel, most azonban a szabadság érzése járt át. A tanár kiment, ezek után hárman lepacsiztak velem, ketten meg közölték, hogy ez jó volt. A legtöbb srác bemutatkozott, a csajok viszont úgy tűnt, inkább klikkekre bontódnak. Egy lány jött még oda Violettán kívül. Zsaniként mutatkozott be, én is elmondtam neki a nevem. Aranyos csajnak tűnik, dumáltunk pár szót.
- Valaki valamit a büféből? - kérdezte egy viszonylag magas, fekete hajú, egészen helyes srác, akivel korábban pacsiztam.
- Egy kakaós csigát, egy vaníliás fánkot, két forró csokit, az egyik mogyorós ízesítésű legyen, nagy habbal, sok cukorral, sok tejjel, sok csokival. Ó, és egy szénsavmentes ásványvizet. - mosolygott rá kedvesen Via (Violetta beceneve), mire a srác bólintott. Én egy pogácsát kértem baracklével, azonban a barna hajú szépséggel ellentétben én a kezébe nyomtam négyszáz forintot, amiből meg tudta venni. Még egy srác, akit azt hiszem Nándinak hívnak adott le rendelést, szintén pénz nélkül. Megsajnáltam szegény magas srácot, szóval a kezébe nyomtam még egy ezrest, hogy fizessen ebből.
- Köszi. - mosolygott hálásan.
- Nincsmit. Csilla vagyok. - mutatkoztam be.
- Én Gábor. Tartozom neked. - mosolyodott el ismét, majd kifordult a teremből, és gondolom a büfé felé vette az irányt.
 Én úgy döntöttem, kimegyek a mosdóba. Itt találkoztam össze a ribanc-gyülekezettel, ami egyébként nem egy vallási felekezet, mit ne mondjak. Annyit csináltak, hogy egymásnak adogattak a vörös rúzst, amivel kikenték a már így és két kiló sminkkel rendelkező ábrázatukat.
- Bocsi csajok - kezdtem, mire mindannyian felém fordultak. - Mintha... Lenne egy kis arc a sminketeken. - mondtam, és majd bepisiltem a röhögéstől.
- Milyen humoros a bukott lány. - vágtak vissza a felsőbb évesek kapásból. Miért is kellett évet ismételned? Drogoztál? Ha? - kérdezgettek, a a lány osztálytársaim pedig jókat röhögcséltek.
- Én leszoktam a drogról, te viszont rászokhatnál a sminklemosóra. - húztam a számat egy gúnyos mosolyra, majd bementem az egyik vécébe. Miután végeztem, még hallottam egy-két gyengébb beszólást a ribiköztársaságtól, de az már lepergett rólam, egyszerűen átvágtam rajtuk, vissza a terembe. A folyosón láttam, ahogyan szegény Gábor cipeli a rendeléseinket, szóval besegítettem neki. Mint kiderült, Via nem viccelt a forró csokit illetően, megkóstoltam, és tényleg, az egyik karamellás volt, a másik meg sima. Már azon tanakodtam, nem-e a Starbuck's szerződtetett-e le a sulinkkal, legalábbis tavaly tuti nem volt ilyen kínálat. Elvettem a pogácsámat meg a baracklevemet, és én is lementem csekkolni a helyzetet.
 Nos, tényleg hihetetlenül megváltozott a büfé az alagsorban. Korábban egy aprócska kis pultból, meg pár fajta kajából állt az egész, most meg székek is vannak meg asztalok, ráadásul hatalmas italválaszték. Az ételek nem sokban változtak, továbbra is volt 12-13 féle péksütemény, meg csokik, ilyesmik. Az italok viszont... Találkoztam öt féle forrócsokival: a simával, a mogyoróssal, az epressel, a karamellással és a fahéjassal, ezen felül pedig láttam kapucsínót, tapucsínót, vagy tudom is én mit, a lényeg, hogy tényleg hatalmas választékból lehetett választani. Tudom, az előbbi mondat magyartalan volt, de amúgy meg szóismétlés lett volna. Nem fontos, na. Szóval, a büfélátogatás után visszamentem a termünkbe, ahol nagyjából az összes fiú Via köré gyűlt, csak két srác nem, akiknek sajnos nem tudtam a nevét.
- Várjatok csak, ezt nézzétek! - kezdte Nándi, és hátra ment a szekrényekhez. Mindenki feszülten figyelte, én pedig kihasználva az alkalmat ellökdöstem Petit a helyemről, és leültem. Peti egyébként egy kissé brazil külsejű srác, napbarnított bőr, fekete, felzselézett haj, megnyerő mosoly, fülbevaló. Egész helyes, bár nem igazán bírom a csokibarna srácokat. Nos, azt hiszem ezzel egyedül vagyok az osztályban, legalábbis Laura (az egyik ribanc lány, akinek vörös a haja, és alul ombrésan kivilágosíttatta, vagy nem tudom hogyan kéne ezt megfogalmazni) elég erőteljesen bámulta.
- Á, basszus, hol a kolbászom? - nézett ránk Nándi, mire mindenki felröhögött. Voltak, akik túlzásba vitték. Khm.
- Nándi, őszintén, miért kéne itt kolbásznak lennie? - kérdezte egy viszonylag normálisnak tűnő, szőke hajú srác.
- Hát az úgy volt, hogy ugye nyáron voltam itt, mikor beiratkoztunk, na és szóval épp volt nálam egy kolbász... - kezdte.
- Várj. Csak úgy, volt nálad egy kolbász? - néztem rá hitekedve. Okés, tudom, én sem vagyok teljesen normális, na de ki az, aki egy kolbászt tart mondjuk a hátsó zsebében?
- Jaja, aznap reggel vettem a Tesoban. - mondta, de mikor látta, hogy ismét kérdezni akarok, leintett. - Lényegtelen, végigmondhatnám? Na szóval, akkor elrejtettem itt hátul, de nem találom. - adta meg a végszót. Ekkorra már az egész osztály szakadt a röhögéstől, szegény éppen beérkező tanár úrnak esélye sem volt elkezdeni az órát.
- Gyerekek. Gyerekek! Mindenki üljön a helyére, két perce becsöngettek! - próbált túlordítani minket.
- Elnézést, tanárbácsi, nem látta véletlenül a kolbászomat? - kérdezte tőle Nándi angyali arccal.
- A rohadt életbe! - üvöltötte el magát Koller, mire a meglepetéstől mindenki elhallgatott. - Köszönöm! - válaszolta egy 'kedves' mosoly kíséretében, majd megkezdte az órát. Szépen, lassan, mintha a gyogyiban lennénk, elkezdte lediktálni a tanárokat és a hozzá tartozó tantárgyakat. Havasi Mercédesz - matematika, Korsós Géza - magyar, Szedlacsek Krisztina - biológia, kémia (megj.: összesen hat óra vele egy héten. Tojjon rá egy rinocérosz!), Pásztor Béla - földrajz (megj.: Ó te jó... A volt ofőm lesz a föcitanárom. Most komolyan, ez a suli szórakozik velem?!), Kiss Orsolya - fizika, Lónyai Petra - angol, Koller Péter - német, Torma Viktor - történelem... És az utolsó 3-4-né nem figyeltem, nem írtam semmit. Szerencsére az ofő nem szúrta ki, így kivételen nem kaptam leszidást. Hallehlúja.
- Most pedig, gondolom láttátok a szekrényeket a folyosón. Amerikai hagyományok szerint - kezdte, ám ennél a résznél lenézett, és megforgatta a szemét. Úgy fest, nem tetszik neki, hogy a suli amcsi szokásokat vesz át. - mindenkinek lesz saját szekrénye. A vörös X-szel jelzett szekrények szabadok, mindegyik számzáras, a jó öreg amerikai hagyományok miatt... - a mondandójában immáron másodszor említi az 'amerikai hagyományok' kifejezést. Kezd olyan érzésem támadni, hogy nem sokáig marad a suliban... Lehet, ez most kissé logikátlan feltételezésnek tűnik, de na. - Szóval menjetek, és foglaljatok el egyet! - mondta, miközben az ajtó felé mutatott. A legtöbb diáknak csak ennyi kellett, majdhogynem kitörték az ajtót, csak hogy jó szekrényt kapjanak. Én és Via közepes sebességgel indultunk meg, de mikor megláttunk két, egymáshoz egészen közel eső piros X-szet, hanyatt homlok rohantunk, és lefoglaltuk őket. Nem mondanám, hogy tökéletes hely, minden esetre nincs túl messze a teremtől, ez a lényeg. És akkor kellett rá egy zárkombináció. Hmm... A születési dátum sablon, az 1-2-3-4-et mindenki kitalálja... 4-3-2-1. Tökéletes.  Gyorsan a helyére forgattam a gyűrűket, a szekrény pedig egy kattanással jelezte a zárva létét, innentől kezdve csak ezzel lehet kinyitni. Elégedetten néztem rajta végig. Innentől kezdve még legalább négy évig ide fogok pakolni minden reggel, meg szünetben... Furcsa. Már az előző osztállyal is volt egy, de az a felettünk lévő emeleten található. Azt valahogy sosem éreztem magaménak. Erről viszont teljes mértékben azt gondolom, az enyém.
- Mindenki kidíszítheti, ha szeretnétek, ráírhatjátok a neveteket, meg minden. Most, ha mindenki kész van, gyertek. - szólalt meg a tanár úr.
- Elnézést, nem baj ha felírom a homlokomra a kódot? Nehogy elfelejtsem... - mondta Gábor, mire az egész osztály felnevetett. Elővett a zsebéből egy alkoholos (!!!) filcet, és a kezembe nyomta, hogy írjam fel a fejére a következő számokat.
- Öt, Kettő, Hét, Kilenc! - diktált, de nem ám suttogva, hanem hangosan ordibálva, én pedig engedelmesen felfirkantottam a homlokára.
- Csendesebben! Egressy, ne közölje már a folyosóval a kódszámot, Boldog, maga miért nem boldogul a kódszámmal, Havalecz maga meg ne enyelegjen már a folyosón! - kezdett el üvöltözni Koller, és most már nem tőlünk, hanem tőle zengett a folyosó. És csak hogy mindenki értse, az osztálytársaink teljes neve Egressy Gábor, Boldog Ádám, és Havalecz Violetta. Miután senki nem hagyta abba az eddigi tevékenységét, a tanár úr mindenkit egyenként lökdösött vissza a terembe.
- Hé, kérem, ne érjen hozzám. Ha az apám ezt megtudja... - kezdte egy Krisz nevű srác, aki eddig hallgatag volt. Én hangosan felnevettem, és ő is. Mások nem. Úgy fest, csak mi ketten nézünk Harry Pottert. Szóval, aki nem értené, Draco Malfoy mondta mindig ez a híres könyv- és filmsorozatban. Na jó, aki nem látta, úgysem fogja megérteni.
 Az ofő azonban ezt kevésbé tartotta viccesnek, és gorombán nézett rá.
- Komolyan mondom, az apám ügyvéd. - védekezett a srác.
- Az enyém nőgyógyász. Ha bármi problémád van, fordulj hozzá bizalommal! - kezdte Gábor, mire ismét mindenki felröhögött.
- Menj a francba! - kiáltott utána nevetve Misi, miközben betessékelték a terembe.
- A többi is, gyerünk! - mondta a Koller, mi pedig bevonultunk. Azt hiszem, nem csak az osztályba, hanem a tanár úr fekete listájára, és a történelembe is. 9.b - Suli : 1-0.
- Most pedig, kérek tisztelettel mindenkit, viselkedjen normálisan az elkövetkező szünetben. - szólt, és nagyjából fél percen beül kicsöngettek. Húha, szinte repül az idő, nem is gondoltam volna, hogy máris kicsöngetnek. A hatalmas italválaszték gondolatától összefolyt a nyál a számban, így hát elindultam hegyen völgyön keresztül (valójában egy folyosón keresztül), le a zord vízesésen (le a lépcsőn), majd egy hatalmas, jéghegyekkel borított tengeren hajóztam át (átsétáltam a büfé asztalai közt), de végül odaértem. A jól megszokott, goromba büfés nénike helyett most egy egészen fiatal, huszas éveiben járó, mellesleg elég sármos srácot pillantottam meg. Rám mosolygott, én pedig visszamosolyogtam.
- Szia, mit adhatok? - kérdezte. Az arca kissé borozsdás, és iszonyat édes hangja van.
- Szió, egy epres forrócsokit szeretnék. - kezdtem. - És téged. - tettem hozzá.
- Mi? - kérdezett vissza.
- Mi? Nem mondtam semmit... - mosolyogtam erőtlen, de úgy tűnt, ő is elhiszi, hogy csak félrehallotta. Azt hiszem, meggyőzésben remek vagyok.
- Új vagy a suliban? - kérdte csak úgy mellékesen, miközben a csészét berakta a gép alá. Még ezt is cukin csinálta. Várjatok, nem, nem, nem. Nem vagyok szerelmes!
- Igen, ez az első nap. Te is, vagy régóta itt dolgozol? - pillantottam rá egy olyan 'majdmegeszlekolyancukivagyimádlakkelleszahww' pillantással. Ismétlem, ez nem szerelem, csitu van.
- Én is most kezdem. Az öcsém viszont most jött ide. 9.b-s. Te is?
- Igen. Hogy hívják?
- Siklós Márk. - mondta. Ó te jó ég... Siklós... Anett! Az egyik legjobb barátnőm. És van két bátyja, meg egy öccse. Ő lenne akkor a bátyó, de ki lehet az öccse? Nem emlékszem Márk nevű srácra. Inkább majd megkérdezem.
- Akkor te biztos Karcsi vagy! - szóltam izgatottan.
- Igen. Várj csak. Te... A húgom jó barátnője vagy. Cs...
- Csilla. - egészítettem ki nevetve.
- Á, megvan. Nemrég végeztem az egyetemen, és kellett valami meló, hogy legyen pénzem és el tudjak költözni... - mondta. Bólintottam, ő pedig átadta nekem az epres forrócsokit klassz, elvihetős pohárban. 390 forint szerintem rablás ezért, de az íze kárpótolt. Éppen csak egy kortyot ittam belőle, mikor beértem a terembe, és Peti kikapta a kezemből.
- Nézzétek, Csilla hozott nekünk csokiit! - üvöltötte.
- Hé, azt azonnal add vissza! Most! - közöltem vele, ő azonban csak hörpintett egyet belőle, és tovább adta az éppen mellette álló Ádámnak. Ő is belekortyolt, majd átpasszolta Viának, és így ment tovább a kör. Mikor Gáborhoz ért, ő visszahozta nekem, ám akkor már csak két korty maradt benne.
- Köszi. - mondtam kissé elkeseredetten, és megittam a maradékot. Ennyit az én epres forrócsokimról...
- Nándi, megvan a kolbász? - kérdeztem tőle, miközben az ajtó melletti kukába hajítottam a poharamat.
- Nincs... - nézett rám elkeseredetten. - De üzentem a takarítónőnek, hogyha megtalálja, akkor legyen szíves eljuttatni hozzám.
- Te beteg vagy. - közöltem vele röhögve, majd leültem a helyemre.
 Legnagyobb meglepetésemre a következő pillanatban egy puszit hintett valaki az arcomra. Gyorsan kapcsoltam, nem fordítottam oda a fejem, mert annak csók lett volna a vége. Pár másodperccel később hátranéztem, de már nem láttam senkit.
- Ez ki volt? - néztem rájuk gyanúsan.
- A szellő. - vágta rá Krisz.
- Milyen sellő? - értetlenkedett Zsani.
- A szelő? - bámult álmélkodva az okostojás Misi.
- Tökmindegy. - szóltam legyintve. Ez ma már úgysem derül ki.
 A mellettem ülő Viára néztem, aki remekül elvolt az osztályunk nagymenő fiú tagjaival: Márkkal, Gáborral és Nándival. Még lézengett körülötte pár srác, de azok úgy tűnik kevésbé rámenősek. Olyanok is voltak, akiket hidegen hagyott a fenékig érő barna haj és a babaarc. Ők Misi és Feri (leolvastam a nevüket az alkarjukról, valamiért felírták rá. Várjunk, lehet, hogy egymásét írták fel a másik karjára? Vagy csak egy random nevet? Mindegy, nekem már ez marad a nevük). A két fiú ette az uzsonnáját, meg dumáltak egymással, valami számomra érthetetlen nyelven. Odamentem hozzájuk, és megkérdeztem.
- Ez francia - válaszolta 'Misi'. - A másod unokatesóm nagypapájának a testvérének a legkisebb unokájának a legjobb barátnőjének az apukája francia, és az a lány a barátnőm, neki meg a volt barátnője. - válaszolta 'Feri'-re mutatva.
- Szóval mind a ketten jártatok - kezdtem.
- Én még most is! - vágott bele 'Misi'.
- Tökmindegy. Tehát tőle tanultátok a franciát. És hogy lehettek ilyen jó haverok? - kérdeztem végül értetlenül. Én nem nagyon haverkodnék a pasim exbarátnőjével, de a pasim új barátnővel sem, hisz lehet, hogy miatta dobtak!
- Korábban is azok voltunk. Gondoltuk, a csaj miatt csak nem tesszük tönkre... - mondta 'Feri', bár a hangjában érződött a keserűség.
- Klassz. - adtam meg a végszót, majd visszaültem a helyemre. Hamarosan csöngettek, én pedig a fülem mögé kanyarítottam a hajam, a két kezemet pedig a padra raktam, azon támaszkodva vártam a jó öreg ofőt.
- Gyerekek, ez a nap egyre csodálatosabb. - közölte unott hangon az éppen beérkező Koller.
- Mi a baj, tanárbácsi? - nézett rá Zsani. Az osztály halkan felnevetett.
- Már három 9.a osztályos lány is kérte, hogy irtassák át hozzám, mert a nevem hasonlít valami könyvben lévő osztályfőnök nevére... - hablatyolta, mire valamelyik csaj finoman felnyújtotta a kezét.
- Igen, Császár? - nézett rá a tanár úr. A teremben ismét felröhögött egy-két diák.
- Bizonyára a Szent Johanna Gimire tetszik gondolni, ahol Reni osztályfőnöke Haller tanár úr volt. - mondta végig az előre megfontolt monológját.
- Teljesen mindegy. - intette le. - Most pedig kérem, hogy mindenki olvassa el a tanév rendjét, különös figyelmet fordítva a 'III. Vakok napjára', melyet - jó öreg amerikai hagyományokra tekintettel - idén is megrendezünk. Tehát, mindenkit kérek, hogy szeptember 23.-án egy kisebb adománnyal jelenjen meg, melyet egy vak gyermekeket védő szervezetnek adományoz majd az iskola. Ezen felül pedig... - akarta folytatni, én azonban ezek után kikapcsoltam. Az agyam általában húsz másodpercnyi koncentráció után feladja, mert pihennie kell, így hát a további információkra nem összpontosítottam. nagyjából egy óra telhetett el (mint később kiderült, öt perc volt), mikor Koller az asztalomra csapott.
- Figyel maga egyáltalán? - nézett rám villámló szemmel.
- Elnézést tanár úr, tudja az agyam... - kezdtem lassan.
- Ó pontosan tudom milyen az agya Antal, szóval mindegy. Megkérhetném hogy figyeljen?
- Nem, nem kérheti. - mondtam pofátlanul, ám meglátván a tanár elvörösödő fejét hozzátettem. - Mert magamtól is megteszem, semmi szükség rá, hogy megkérjen!
- Én is így gondoltam. Tehát... - folytatta tovább, én pedig elkövettem a végzetes hibát, és lehajtottam a fejemet a padra.
- Antal! Egy húzása van még, most azonnal keljen fel! - kiabált a képembe.
- Tudja tanár úr, fontos lenne a helyes szájápolás - emeltem fel a fejem a padról, miközben Koller bűzölgő szájára céloztam. Tényleg, menjen el fogat mosni!
- Most azonnal húzzon ki teremből, egyenesen az igazgatóhoz! Ki fogom csapatni! - üvöltött, az ajtó felé mutatva.
- Mo... nem, nem. Boldog, kérem vigyázzon az osztályra! - mondta, majd megragadva a karomat kiráncigált. A teremben még hallhatták páran, hogy 'Eresszen el, ez testi bántalmazás!'. 'Misi' kinyitotta az ajtót, és utánunk kiáltott.
- Az apám ügyvéd, ha bármi gond van... - kezdte, ám nem tudta befejezni, mivel valaki - valószínűleg Ádám - visszaráncigálta. Én pedig mosolyogva mentem az igazgatói iroda felé, az első napon, Koller tanár úrral. Az útközben váltott pár szót némelyik tanárral, végül pedig már azon kaptam magam, hogy az igazgatóval szemben ülök. Mint kiderült, Smidth nagyon jó fej, már majdnem nevetett a poénjaimon, amit el kellett ismételnek neki, de persze nem, mert úgy hiteltelen lenne. Végül egy szóbeli figyelmeztetéssel elengedett.
 Visszaérve a terembe leültem a helyemre, ahol Márk, Gábor, Zsani, Peti, Nándi, Via, 'Misi' és 'Feri' körém gyűltek.
- Mit mondott?
- Kicsaptak?
- Basszus Csilla, kicsaptak?
- Mondd már!
- Nem jutok szóhoz miattatok! - kiáltottam. - Nem volt semmi. Smidth szóbeli figyelmeztetéssel elengedett. - mondtam teljes nyugalommal a hangomban. Mindenki másképp reagált: Peti öklözött velem, Nándi megveregette a hátamat, Márk rám mosolygott, Zsani megölelt, Via azt mondta ügyes vagyok, Gábor azt, hogy 'Na azért!', 'Misi' lepacsizott velem, 'Feri' pedig egy 'kézszorítós, vállal a másiknak nekimenős' kézfogás után a helyére baktatott.
 Koller már éppen szóra nyitotta a száját, mikor kicsöngettek. Abban a pillanatban pedig mindenki felkapta azt a két motyóját, akit magával hozott és távozott a teremből.
- Be sem fejezhettem... - dünnyögött magában az ofő, majd lekapcsolva a villanyt ő is kisétált a teremből.
 Én önfeledten rohantam ki az épületből, ahol rögtön jobbra fordultam. Legnagyobb sajnálatomra szinte mindenki bal felé indult ki az épületből, kivéve engem, Gábort, 'Ferit' és a ribanc bagázs néhány tagját. A Stefánia utca sarkára érve én jobbra fordultam, és kíváncsian pillantottam magam mögé, hogy még hányan jönnek ugyan erre. Gáboron és egy ribi csajon kívül senki.
 Az előbbivel szóba elegyedtem, meg kérdeztem, hol lakik. Sajnos nem, ő sem a Gellért-hegyen lakik, viszont a Móricz Zsigmond körtérig együtt megyünk. Én onnan a 27-es buszra szállok, ő pedig a 19-es villamosra, mert hogy a végállomás (talán Kelenföldi pályaudvar) környékén lakik. Így hát halkan beszélgettünk egész út alatt. Nagyon jó fej srác, van humora, meg minden, és eközben rájöttünk, hogy ösztönösen kisegítjük egymást. Neki kellett buszjegy, én adtam neki, én viszont szomjas voltam, ezért megálltunk a Stefánia ABC-nél, és vett nekem egy kólát. Nem, én nem vagyok olyan nagy kóla imádó, szinte minden üdítőt szeretek, de most ezt kívántam. Gábort is megkínáltam, ivott belőle pár kortyot, aztán visszaadta... Üresen.
- Na menj a francba! - kólintottam fejbe az üveggel.
- Hé, én vettem! - állt neki feljebb, én pedig csak mosolyogva megcsóváltam a fejem, és behajítottam a palackot a legközelebbi kukába. Nemsokára odaértünk a buszhoz, és mivel elég sűrűn jár, szinte azonnal felszállhattunk rá. Elővettem a bérletemet és felmutattam, a társam pedig lyukasztott. A vezető biccentett, mi pedig leültünk egymás mellé, mivel elég üres volt a busz, találtunk helyet.
 Nagyjából fél perc után megkerestem a telefonomat (iPhone 4 fehér), belenyomtam a fülhallgatót, és felajánlottam a felét Gábornak.
- Köszi, de nekem is van. - mutatta fel az övét. Így hát egymás mellett utaztunk, némán, zenét hallgatva. Mikor a busz bedöcögött a Móriczra, mind a ketten leszálltunk, egy gyors öleléssel elköszöntünk, majd elindultunk a másiktól ellentétes irányba. Míg vártam a másik buszt, továbbra is dübörgött a rock a fülembe, alig vettem észre szegény 27-est. A bérletem ismét bemutattam, helyet foglaltam, bár nem sok értelme volt, ugyanis nagyjából öt perc múlva, a Citadellánál jeleznem kellett.
 A nagyjából fél kilóméteres hazaút alatt sokat gondolkodtam. Hihetetlen, mennyi minden történhet egyetlen nap leforgása alatt... Félelmetes ez a rengeteg esemény. Kiderült, hogy az egyik legjobb barátnőm, Anett öccse az osztálytársam, a bátyja pedig a hihetetlenül helyes büfés csávó. Bár szerintem az izmaival sokkal több pénzért vállalhatott volna egy naptárfotózást, de valamiért mégis ide jött. Ki kell derítenem. Ezen felül itt egy csomó jó fej ember: Via, akit nagyon megkedveltem, Zsani, aki kissé őrült, de irtó cuki, Nándi, aki hihetetlen arc, Peti, aki hasonlóan hozzám, Harry Potter fan, Gábor, akivel nagyon jót beszélgettem, Márk, aki nemes egyerűséggel aranyos, 'Misi', akinek bár nem tudom az igazi nevét, félig francia barátnője van, végül pedig 'Feri', akinek szintén nem tudom a valódi nevét, de félig francia barátnője volt. Mindezen felül megtudtam, hogy tök jó fej az igazgató, és persze azt is, mennyire kihúztam a gyufát Kollernél. Végül is szerintem az egész nap remekül telt, örülök az új ismertségeknek, meg az egész osztály jó hangulatának.
 Hazaérve gyorsan felgyalogoltam a harmadikra. A házunknak egész érdekes a kialakítása, ugyanis pontosan három lakóház bújik meg benne: két egyszintes, és egy kétszintes. Miénk a legfelső lakás, ezáltal két szinten élvezhetjük az otthon kényelmét. A 'My Home' menüpontba bepillantva mindenki bepillanthat hozzánk. Otthon ezek után nem sok mindent csináltam: elmeséltem anyunak, mi volt (egyáltalán nem akadt ki, már hozzá volt szokva ezekhez a sztorikhoz), együtt ebédeltünk (rendeltünk kínait), aztán én felmentem a szobába, és szépen lassan leírtam mindent. Most pedig itt tartok. Este fél 10-van. Közben megettem egy kakaós csigát vacsorára tejjel, meg zenét hallgattam, meg persze fürödtem is valamikor félúton. A húgom és a bátyám is biztos hazaértek, bár nem tudom, ők is inkább a szobájukban töltik el a nap nagy részét. Most viszont kilépek, mert nagyon lefárasztott ez a rengeteg írás. Legközelebb újra jelentkezem. Puszi, Csilla.